(fotó: Bakcsy Árpád) 

A korábbi kolbász- és virslitesztek után úgy gondoltuk, itt az ideje a konyhai nyersanyagoknál is körülnézni. Első alkalommal a csirkére esett a választás: minden konyhán gyakran előfordul, és a csirkeválasztékra is jellemző az általános tapasztalat: nagyipari felfújt, piaci látványsárga és francia eredettvédett egyaránt kapható – lássuk, mit tudnak, ha egyszerre bújnak ki a Gerbeaud sütőjéből.

Mivel ez esetben nem az egyes konkrét termelők termékeinek az összehasonlítása, hanem az általános helyzetfelmérés volt a célunk, ezúttal nem klasszikus tesztet végeztünk: nem pontoztuk, és nem is vakon kóstoltuk az alanyokat, hanem alaposan megvizsgáltuk a combok-mellek ízét, állagát, szaftosságát.

Hagyományos magyar fajták

Fogolyszínű magyar tyúk  fotó: Salamon Csaba

Őstermelő, Lehel téri piac

Mastergood

„Poulet Noir”

Fotó: Bakcsy Árpád

A feketelábú a háziasszony szemével

A tesztről kimaradt egy nyers poulet noir, amit hazavittem. A csirkét érdekes módon nem légmentesen csomagolták, egyszerűen benne volt egy nyitott zacskóban. A bőre színe egyáltalán nem sárga, inkább rózsaszínes – feltehetően nem kukoricával etetik (a kurkumás és egyéb piaci trükkökről nem is beszélve). Azt sem mondanám, hogy túlságosan gondosan megtisztították volna, a feje egyben megmaradt, és a testén is volt néhány fekete toklász. Feleségem néhány nap múlva elkészítette, és az alábbi érdekességeket mesélte el.

Az elkészítésre nálunk szerdán került sor; figyelembe véve, hogy a csirke vasárnap került a hűtőnkbe (és bizonyára néhány nappal azelőtt kamionba), kissé félve szagolt bele a zacskóba – és láss csodát, semmiféle zavaró szagot nem lehetett érezni, ugyanolyan friss volt a hús, mint három nappal korábban. (Azért ez egy nálunk, bármelyik boltban vásárolt csirkéről nehezen képzelhető el.)
 

A csirke bontása is érdekes: csak a beleket, zsigereket távolították el a hasüregből, a zúza, a szív és a máj az eredeti helyükön maradtak. A (nyak tövénél lévő) begyet nem szedték ki, viszont az teljesen üres volt – azaz a vágás előtti (néhány?) napon a csirke valószínűleg már nem kapott enni.
 

A csirke paprikásnak elkészítve is kiemelkedő, són és paprikán kívül minden egyéb fűszer nélkül is annyira ízletes volt,  hogy sokáig emlék marad. Felmerül az emberben a kérdés, van-e értelme kukoricával erőltetni a minél sárgább színt – úgy tűnik, árpától vagy búzától tartalmasabb, testesebb íze lesz a csirkehúsnak.

(Hozzátéve, egyesek szerint régebben, amikor az asszonyok a piacon a csirke tolla közé fújva  nézték a bőr sárga színét, nem azt akarták ellenőrizni, hogy kukoricával etették-e, hanem hogy szabadon tartották-e a csirkét – ugyanis a zöld növényektől is sárgás lesz a bőr.)