Magas meredélyen áll Hohenwerfen nagy vára, a havasok közt hosszú út kanyarog le a völgybe. Nem tudni, ki lakik a várban, de azt még a külföldiek is tudják, hogy odalent, az út végén lakik a két jóságos fivér, Karl és Rudolf. Házikójuk nem túl nagy, de van benne szoba kilátással. Asztaluknál többféle házi kenyér és hajszálvékonyra szelt házi borsos kolbász várja az embert. Hozzá édeskés-fűszeres májpástétom, pohárkában pezsgő.
Obauer májkrém.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Az Obauer ház tekintetében 2007-ben a két nagy kalauz a Michelin és a GaultMillau kalauz súlyos ellentmondásba került egymással. Míg a GaultMillau a (szinte) maximális 19 pontot adományozta nekik, a Michelin 2008-ban elvett a kettőből egy csillagot, s ezzel sokakat meglepett.
A fivérek maguk úgy vélik, ketté vált a mezőny: van „evőkonyha” és van „kóstolókonyha”, ez utóbbi számukra a molekuláris gasztronómiát jelenti. Jelenleg pedig – úgy gondolják – az utóbbiak javára billent a mérleg. Márpedig ők kimondottan az „evőkonyha” képviselői.
A két szakács nagyrészt külföldön tanulta a szakmát, hol együtt, hol külön. Rudolf dolgozott Émile Jungnál, Alain Chapelnél és a Troisgros fivéreknél, megfordult Lyonban a nevezetes Léon de Lyon konyháján is.
Végül szülőhelyükön telepedtek le: Werfenben a családi épülethez hozzávásárolták a szomszéd házat is, hátul nyáron árnyas kerthelyiség funkcionál, a mögött nőnek a változatos fűszernövények.
A vidéken sok a vad, kiválóak a friss élővízi halak, a szomszédban borjút tartanak meg szárnyast, a fűszernövények egy részét a közeli mezőkön gyüjtik. Minden „természetes, azaz hosszú tenyészidejű”; ami túl gyorsan hízik vagy nő, az vizes, íztelen. Ebbe a konyhába nem jöhet be, még állateledelként sem. 
Az unokatestvér, Johann Obauer is itt él a faluban: ő hentes, és naponta szállítja a legjobb húsokat. A Grimm-mesébe illő környezetben Obauerék harminc éve keresik a környék legjobb alapanyagait és főznek belőle az arra járóknak. Az „arra járók” ma már nagyon tág fogalom, a nemzetközi étteremkalauzoknak köszönhetően sok a távoli külföldi vendég is. 
A két szakács fontosnak tartja a hazai hagyományokat, a gyökereket. Mint mondják, könnyítették és „portalanították” az osztrák konyhát. Másfelől az a meggyőződésük, hogy pusztán regionális ételekből nem lehet igazi „nagy konyhát” vinni.
„A hagyományos osztrák fogások egyszerűek, rusztikusak, van köztük sok világhíres is. A mi étlapunk azonban nem csak erre támaszkodik. Sőt: főként nem erre. Igyekszünk a régió alapanyagait használni, de ihletet merítünk az olasz és a francia konyhából, a Távol-Keletről, és máshonnan, például a magyar konyhából is".
Fontosnak tartják az újítást, a rögtönzést. „Ehhez persze először meg kell tanulni a szakmát. Az a jó, ha a kezdő sokáig készíthet kiérlelt, klasszikus ételeket. Ha elérte a tudatosság és a rutin megfelelő szintjét, akkor óhatatlanul improvizálni kezd. Ettől kezdve az improvizálás az amit tanulnia kell” – mondja Rudolf.
Karl szerint annak idején, a hetvenes évek végén a vendégek ugyancsak meglepődtek, hogy nem a megszokott vidéki osztrák ételeket kapják ezen az eldugott helyen. Amikor azonban egyre több külföldi bukkant fel, az itthoniak is kíváncsivá váltak. "Mi tulajdonképpen a közönségünkkel együtt tanultuk meg, ha minden nap más az idő, más a kedvünk és változik a szezon, akkor ezzel együtt az étlapnak is folyton változnia kell. Ráadásul találkozunk más kultúrákkal is, ami inspirál.”
Degusztációs menü és à la carte fogások
oBAOER ELŐÉTELTÁL.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Üdvözlőfalatok: „polentaszusi” (sonkába tekert puliszka), házi kolbász, pohárka májkrém. Minden ízes „házi” minőségű hentesáruból készül. A pástétom borjúmáj és libamáj keveréke, a tetején kevés libazsírral.
Obauer Rája.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Rája kétféle mártással: citromos, habos avokádókrémmel és mogyorós-szezámos paprikakrémmel. A mártások ízben (és színben is) harmonikusan egészítik ki egymást,és kisérik a halat. Együtt különleges édes-savanyú hatás.
Homárhús citrommártással, szezámolajjal és mentával; továbbá: füstölt pisztráng feltekerve, halkrémmel töltve, kaviárral. Könnyű és elegáns pasztellkompozíció.
Szarvastatár savanykás vargányával, vízitormával. Érdekes háromszög, sötét színekben. Obauerék egyébként ahogy a lekvárokat és likőröket, úgy a savanyúságokat is házilag készítik. Igen változatosak enyhén savanytott zöldségféléik.
Füstölt szarvassonka vérnaranccsal és salátalevelekkel vargányával. A kesernyés-édeskés „erdei” ízek, szépen harmonizálnak a vérnarancs kesernyés édes-savanyúságával.
Borjúvese cikóriával és vajrépával. Nagyon friss, tejes borjúveséből készül, ennek mindenféle erényével. Speciális éles „vesekés” érkezik hozzá, ami egy szép vadászkésre emlékeztet.
Nyúl és tonhal kesernyés salátalevelekkel, vékonyra szelt kapribogyóval, zöldfűszeres mártással. Könnyű, decens étel, bravúros kombináció.
Fehér húsú lazacpisztráng házilag eltett rózsaszín retekkel, krumplipürével, currymártással. Együttesen olyan a hatás, mint egy egzotikusan fűszerezett „retekfőzelék” halfeltéttel. Rusztikus egyszerűség, és kifinomultság a tányéron.
Obauer hala.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Posírozott borjúmáj, melyet előtte egy éjjelen át édesköménymagos, fahéjas, csillagánizsos sóban pácoltak, házi chutneyval tálalják.
Zöldfűszeres borjúfilé szarvasgombamártással. Ehhez rozmaringot, mentát és bazsalikomot vágnak fel apróra – négy személyes adaghoz legalább négy evőkanálnyit –, ezzel "panírozzák" a húst,
Obauer borjúfilé.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Műanyagfóliába csomagolva 8-10 percig gőzölik – egészen pontosan addig, míg a maghőmérséklete el nem éri az 55ºC-ot. A hús nagyon finom rostozatú és jó állagú, íze mégis kissé "vizes", a fűszernövények aromája alig észlelhető. (Minden bizonnyal azért, mert a hús, későn került ki a hűtőkamrából, nem volt ideje szobahőmérsékletre melegedni.) A húshoz, habos zellerkrémlevest tálalnak borjúbríz-betéttel: egyszerűmek tűnő, valójában kiemelkedően szép kreáció.
Obauier szarvas.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Szarvasfilé édesburgonyával töltött karalábéval. A filé mestermunka, a karalábészeletek közé töltött édesburgonyapürét kellemesen „átfesti” a hozzáadott citrommártás aromája. 
A sajttálon a klasszikusok mellett jó néhány regonális is megjelenik, hozzájuk a háznál készült chutneyk sora. Kiemelkedő a fokhagymás-hagymás-ananászos-almás verzió (munkaneve „Azka” = Ananas Zwiebel Knoblauch Apfel).
Kakukkfüves almagranité házilag készült diólikőrrel. 
„Palacsinta” fehércsokoládéból, rizses-édesköményes krémmel töltve, körítésként puffasztott rizs, mentalevél.
Obauerék nagyon fontosnak tartják a belsőségeket. Mindig van az étlapon friss, elsőrangú pacal, vese, máj. Konyhájuk rendkívül intelligens. A két testvér következetesen a hagyományos osztrák konyha könnyítését és gazdagítását vette célba.
Sok mindent gőzöléssel, konfitálással és más hasonlóan kíméletes módszerrel készítenek el, a mártások koncentráltak, de könnyűek.
Nemigen találkozni náluk frittírozott, rántott, pirított ételekkel, amitől néha már-már diétás régiókba kalandozik a menü. A Michelin-kalauz egyébként az Obauer étterem kapcsán sok felháborodott levelet kapott Ausztriából: a vendégek visszakövetelik az elvett második csillagot.
Obauer palacsintája.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.
Ha valaki éjszakára is marad, akkor reggel pazar kilátása lesz a balkonról a környező hegyekre, ráadásul nem öt, hanem inkább hatcsillagos reggelit kap.
Obauer desszert.jpgEzzel a képpel sajnos nem rendelkezik az archívum.Megkóstolhatja a házilag pácolt lazacot, a nyerstejből készült túrószerű friss sajtot a tetején zöld olajbogyó-krémmel. De rendelhet ördöghalas krumplilevest vagy pisztrángos rétest is, melyhez gombamártás jár, s a ház régi slágere. Ezenkívül van természetesen többféle házi lekvár, tojás, sajt és gazdag válogatás Johann felvágottjaiból.
Restaurant-Hotel Obauer
A-5450 Werfen, Markt 46
Tel. +43 (0) 6468 / 52 12-0 Fax DW 12
ok@obauer.com
www.obauer.com/de/
Az Obauer-honlapon megtalálható a helyi idegenforgalmi iroda linkje, a környék összes program- lehetőségeivel.
(Fotó: Obauer PR & Bittera Dóra)
Kommentek:
Kurta 2008.11.13. 18:21:24
A Bock Bisztróban ettem valamikor egy falatnyi vesét, és nagyon ízlett. Nem is tudom, hogy kerülhettem el eddig. Szóval vese, máj, esetleg tüdő, velő, hurkavariációk, ilyesmi érdekelne. Előre is köszi.
certaldo 2008.11.13. 18:46:53
Leginkább a budapesti Olimpia, ahol Takács Lajos műveli a csodát (VII. Alpár utca), és a pécsi Enoteca Corso, illetve alatta a Bistro Zona (a színház mellett a Király utcában), ahol az itt is megnyilvánuló Molnár Gábor varázsol jut eszembe. Mindkettő saját tapasztalat, nyugodt szívvel javaslom.
Fiskális 2008.11.13. 19:35:24
Kedves MBTBD! A kérdésem az lenne, ez a "Degusztációs menü" stílus honnan jön be a modern étterembe, mikori ez? Francia dolog vagy amerikai szokásból jön? Vannak szabályai vagy csak szokásai? Milyen kapcsolatban kell hogy legyen a rendelhető ételekkel? kell ilyen kapcsolat föltétlen? Ízelítők ezek vagy inkább a konyha apró trouvaille-ai? stb. Köszi, előre is.
(Lehet, hogy volt már róla itt szó, akkor kérem a címét a postnak és bocs.)
MBTBD 2008.11.13. 22:20:50
Lásd még:
buvosszakacs.blog.hu/2007/08/14/japan_mesterek_i_1
buvosszakacs.blog.hu/2007/08/16/japan_mesterek_ii_1
Gift 2008.11.14. 08:52:58
Kedves MBTBD milyen az a vesekés?
scoobysnack 2008.11.14. 11:59:50
A Fertőrákosi Ráspiban ettem két éve borjúmirigyet, életem egyik legjobb étele volt...
csalamádé 2008.11.14. 13:17:15
Cry Later 2008.11.14. 13:17:16
Budapest. Great city. Unexpectedly great city. I had low expectations of Hungary. What does Hungary conjure up for you? Exactly? Strangely empty, Hungary. But then I just fell in love. It’s my experience that you fall in love with cities within 24 hours, or not at all. You don’t grow to love them, and Budapest just puts out. It has that thing that great cities all have: the harmony of contradictions. Rough and dapper. Elegant and funny. Secret and hospitable. Broad and narrow. Baroque and Stalinist. Fur and nylon. I was there with Tom the snapper: “Ooh, ooh, I know this place. We have to have dinner. Really brilliant. I was doing this Vogue shoot here, and we all went. It was really brilliant. Really cool. Really brilliant food. It’s called, um . . . it’s called Gundel”. Okay, book it, Danno.
Now, there are three immutable rules for a happy, regret-free life. Never make a pass at an oriental girl whose Adam’s apple is bigger than her breasts; don’t put anything in your mouth that involves a bet; and never, ever eat at the suggestion of a photographer. Gundel turned out to be the most expensive restaurant in central Europe, and a place that existed solely to give an authentic taste of Magyar cuisine to Japanese tourists. Actually the food wasn’t bad; I had goulash. Which turns out to be soup, not stew. And it’s also the name for a Hungarian cowboy, although “let’s play goulash and indians” doesn’t have the winning note to it. (Although, pedantically, out here, it would be “let’s play goulash and Ottomans”, which sounds like supper on the sofa.)
What it did have was gypsy violinists. Ah, now I remember what Hungary’s famous for. The most stressful thing in the entire world is to be shut in a room with a questing gypsy violinist. In terms of naked anxiety, it’s way beyond your phone going off during Hamlet’s soliloquy, swimming with jellyfish, or getting dressed up in a Formula One bondage costume in the back of a cab between traffic lights. I watched the great white violinist and the midget accordionist saw their way through the tables of tourists. He circled a hapless Korean couple. They shrank in terror and numb incomprehension as his fat, malevolently bland face, with its slick black pate and golden grin, loomed over them. He winked a terrifyingly dull eye that rolled back in his head and with one fluid movement, too fast to decipher, he was among them with Liszt’s Hungarian Rhapsody. It was horrible. Shrieking notes of psychotic dexterity, wringing screaming tremolos and pitiful vibratos from every riff. The air was filled with sentimental death. There is no known defence against an adult male gypsy violinist in an enclosed space: in a Hungarian restaurant, no one can hear you scream.
As quickly as it had begun, it was all over, in a foaming lather of sweat, schmaltz and paprika. The silence hung as mordant and doom-laden as the ear-scything. The Koreans were dead in the water, strudel hanging from their lips. The great predator paused for a moment, regarding them with grim detachment. He was waiting for something — but they didn’t know what. The man’s jowls wobbled. His wife began to sob. “Pay him!” we all mouthed. Money, give him money. But it was too late. The hellish bow was again drawn coldly across the fret. I knew what was coming. No, no, make it stop. Not the Blue Danube! He minced the first stanza, and then with a Paganini-ish dexterity, played pizzicato.
The great bow tapped the Korean breast, and the poor man knew it was a sign. Desperately, he tried to decipher it. Of course. The wallet. Money. He flung the entire contents of his Prada travel purse at the gypsy, his wife hysterically ripping off earrings and a small Rolex. The gypsy pouched his tip, turned, and slowly swam on.
The ham-and-eggs combination of music and food seems to be as old as rhythm and fire, but some people hate it more than the popular sex-and-poetry combo. I must admit that sometimes music in public places is like ethereal chewing gum that sticks mintily to your ear; there’s nothing quite as mournful as the echo of easy-listening classics played in empty restaurants to give them some atmosphere, like lavatory spray covering up the fetid stink of loneliness, failure and tinned bisque.
So it was with all the joie de vivre, appetite and expectation of Tosca confronting a battlement that I approached Bel Canto. One of the rules of eating out in London is never eat in the City, at night. The City is a dreary carvery of steaks, ploughmans and breaded stuff with too much mayonnaise at lunch. In the evening, it’s deader than Chopin’s Sonata No 2 in B flat minor, Opus 35. Bel Canto is stuck in the basement of an office block, up an alley, off a dead end. It would be easier to find the meaning of life. You’re shown into a small lift, wallpapered with a photograph of La Fenice, which gives you the oddly uncomfortable feeling of falling through a great big room, trapped in a very small room. The dining room is possibly the dullest eating space in England. It is an evocation of chemical depression. The walls are painted with broad red and gold stripes, the tables and chairs bring to mind Travelodges of the 1980s. The floor is a percussion instrument of plastic wood veneer. There are framed opera posters, and just to add that touch of terminal despair, random headless mannequins in Cornish pageant fancy dress. In the middle of the room, where there ought to be a chemist, there is a grand piano.
I’m going to get the food out of the way as quickly as possible, because that was the only way to eat it, and I really don’t want to dwell on the liver tart, an offal brick. The artichoke and smoked salmon salad was plainly the result of a shoplifting sprint to an all-night supermarket; the lamb was a soggy brown muscle. Hopefully the monkfish will have kept its vow of celibacy and not produced any more like it. There was something with lavender ice cream on the top, the colour of melted Barbies, that tasted like a pensioner’s knicker drawer. But all this is by the bye. The USP of Bel Canto is that the waiters sing opera. You get Papageno and Papagena loud and close up. But there is a small design fault here. They can’t sing and wait at the same time, so you can’t ask them to get you another glass of wine, or indeed move you to another table while they’re at it. There were only three other occupied tables. Excruciating was too small a word. It was like being trapped in a Jack Vettriano painting.
I was supposed to be eating with this column’s editor. She was late, which almost everywhere else in London wouldn’t have mattered. But these were the 20 sweatiest minutes I’ve spent this century, trying not to make eye contact with Carmen in a pinny. The singers are encouraged to come up and talk to you. It’s like being the cast in a petting zoo. They sing very nicely; they talk like they’re brain-damaged. This is possibly, nay probably — why equivocate? — indubitably the worst concept for a restaurant I’ve ever come across. Bad food with intrusive arias in a basement in the city. In the natural way of things, this restaurant should last about as long as a run of Nixon in China at Blackpool’s Winter Gardens. It’s cringingly terrible . . . and yet, and yet. There is something here, a kernel, a shrill note, of something winning, and almost, almost enchanting. You see, what it really needs is 300 customers. If the room were full, preferably with tipsy gay Maria Callas groupies, it would be an entirely different experience, and probably one of the most de rigueur venues in the capital. And you know, I can feel myself coming over all Mickey Rooney and Judy Garland, glowing with the spirit of can-do. In these hard times, what we need is singing and soup, and a little magic and make-believe, and if we all wished hard enough, and did our very very best, we could put on a show in the cellar. Help make a bright future happen. Book a table. Pick up the phone, and shout encore! Sing at the top of your lungs for hope. Reach for the stars, but avoid the liver. Yes, yes. We can make dreams come true.
Szakadás 2008.11.15. 10:25:55
Egyébként egész jó tolla van az illetőnek.
nite (törölt) 2008.11.15. 20:23:23
nite (törölt) 2008.11.15. 20:25:16
kacumototata 2008.11.16. 08:50:11
Engem felettébb érdekel részletesen is.
Az,Öreg 2008.11.16. 09:26:20
MBTBD 2008.11.16. 10:14:04
nite (törölt) 2008.11.16. 10:17:06
megpróbálom röviden. werfen 40 km salzburgtól dél felé, neki a hegyeknek. az obauer a városka főterén van, nem túl nagy épület, az emeleteken a szobál, a földszinten az étterem. van vagy 4-5 terem, tökéletesen lehet zsilipelni a vendégeket, úgyhogy ha félház van, akkor is telinek tűnik.
az ételeket a blogírók megénekelték, ettem borjúmájat spárgával és mangóval (ha jól emlékszem), borjúbrízt áfonyás rizottóval, szarvasbélszínt meggyel és zellerpürével, a végére viszont nem emlékszem, magam ismerve valami hideg volt, tán fagyi (majd megkérdezem a csajom, hátha ő emlékszik). szóval hibátlan, néhol kifejezetten meglepő.
a reggeli egyszerűen perverz, nincs rá jobb szó. az asztal elkészítve, felvágottak, péksütik, sajtok, lekvárok, stb. azt hiszed ennyi, tökéletes, sok is, aztán úgy 5-10 percenként megjelennek ezzel azzal. kis leveske, picike kuglóf, házi joghurt, stb. a végére teljes ko. lehet menni sétálni a várig, meg vissza.
nekem általában a legfontosabb, hogy hogyan érzem magam egy helyen. ezért nem tudok az étteremkalauz listájával mindenben egyetérteni. eheted a legjobbat, ha például túl formális a hely vagy az utolsó fogásba belehalsz, az nekem nem jó, és ehetsz gyengébbet, ha viszont sziporkázik a felszolgálás. persze ezek csak példák, és nyilván szubjektív, de én én vagyok :) az obauerben rudi a konyhában, karl a kasszában, középkorú hölgy a "teremfőnök", még kábé kettő 30 körüli figura, a többiek mind huszonéves, gondolom helyi diák. angoltudás, mosolygás, odafigyelés, nem mesterkélt, egyszeűen tökéletes.
miután két éjszakát voltunk, volt időnk megélni a folyamatos, nem tolakodó odafigyelést. állandóan volt a szobában friss harapnivaló, sőt, amikor az első reggeli gyilkos túltöltöttsége utáni sétából hazaérve jeleztük, hogy az ebéd kizárt, a bőséges reggeli miatt, 5 perc múlva jött egy pincér egy nagy gyümölccsel, és kis befőttesüvegben friss joghurttal.
1000 eurót fizettünk két éjszakáért, egy rövid és egy kiadós főétkezésért. nem vészes főleg úgy, hogy ha így eszem, akkor így is iszom :)
nite (törölt) 2008.11.16. 10:19:20
MBTBD 2008.11.16. 11:35:52
Rizs Ottó 2008.11.16. 16:10:43
fighting 2008.11.16. 18:09:10
nite (törölt) 2008.11.16. 20:06:38
ha jól emlékeszem közel 200 euro volt egy éjszaka szállás reggelivel, amit egyébként kicsit soknak tartottam ár/érték arányban mindenképp. aztán az első reggeli után átgondoltam. a nagy vacsora 400 euro körül volt, a kicsi 200 körül. ha átlagot vonok, akkor budapesten is simán el lehet költeni ennyit... mindenesetre tényleg nem átlagos pénztárcát kíván. viszont én nem járok soha a tenger mellé napozni, se télen síelni :)
A Nagy Levin 2008.11.17. 13:15:21
De mi köze mindennek az Obauer-hez?
amerea 2008.11.17. 20:30:20
Kurta 2008.11.18. 00:00:48
hewa 2008.11.19. 11:58:05
kacumototata 2008.11.19. 18:56:13
Köszi a beszámolót!
MüllerPapa (törölt) 2008.11.22. 14:07:51
fürdő belépő fürdőköpeny stb. A szobák és az étterem kialakitása hazai viszonylatban
jónak mondható de semmi extra színvonal.
A személyzet kedves de kissé túlhajszolt és unott.Nem érezni azt a bizonyos nyugodt
és megbízható életörömöt ami annyira jellemző tőlünk nyugatabbra.Na persze az
ö biztonságuk máshonnan táplálkozik.
És talán jobban is megbízhatnak vezetőik szakértelmében mint mi!
Összegezve nem tartom drágának az 1000 eurós hétvégét olyan körülmények és színvonal közepette mint fentebb olvastam.
KOPE 2009.01.09. 21:04:19
PS. hasonló kedvesség és kezdeményezés egyedül az Olimpiában van itthon, remélem sokáig kitartanak!
markoferko 2009.03.23. 15:22:59
úgy tűnik, nem így alakult...
Benikuty 2009.03.23. 18:07:08
Nem kéne temetni a Lajost. Neked minden napod 100 %-s?
bodicicus 2009.11.25. 14:13:17
Nagyon kedvesen fogadtak, az előétel kivételével minden nagyon klassz volt (nem túlzok: legalább 12-féle egészen mini desszert volt az utolsó fogás, torta, tartlett, keksz, mousse, fagyi, gyümölcs, bonbon, minden volt benne.)
Ez ásványvízzel, borravalóval olyan 100 euróba került.
Ami viszont nem tetszett: a poharak, tányérok, evőeszközök mind mosogatógépben mosható kommersz áruk voltak--lehet, hogy provinciális vagyok, de én egy jónevű étteremben elvárom a kristálypoharat és a rendes porcelánt.
A mosdó nagyon messze van az étteremtől, át kellett menni a báron, és fel egy lépcsőn, hogy odajussak.
Végül, és ez kényes dolog, lehet, hogy az is közrejátszott, hogy alapjában véve nem igazán szeretem a halat, nem is esett jól az a pár falat amit ettem, de az előételként felszolgált hal meg sem várta amíg a főételt befejezem...
A többiek a nagy menüt ették, és ők szuperlatívuszokban beszéltek róla, azt mondták, hogy minden kiváló volt, és a felszolgált italok (bor, cassis-likőr, sör) mind kiváló minőségű volt. A kiszolgálás kedves, pontos és figyelmes volt, a testvérek pedig valóban minden egyes vendéget megkérdeztek, hogy meg vannak-e elégedve, nagyon nagyon helyesek voltak.
Az ár is teljesen reális (főleg, ha azt vesszük, hogy itthon ezért az árért a Gundelben vagy a Costesben tizedolyan jó ételt sem kapok)Mindent összevetve, nagyon ajánlom mindenkinek az Obauert.